28. rész- Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb
 

Az élet nehéz, és mindennap egyre nehezebb lesz, mert egyre több terhet pakolunk magunkra. Ezért időnként megállunk, nagy levegőt veszünk, behunyjuk a szemünket, és kiürítjük a fejünket. Ez természetes. Feltéve, hogy miután kinyitottuk a szemünket, ugyanúgy folytatjuk tovább.

 
Atzuko az erdő szélén állva azon töprengett, hogy rázza le a meglehetősen furcsa fiút, akinek ,,mindenképpen'' beszélnie kell Reineyrával. Lassan haladtak ekőre, mikor egy hideg fuvallat vegigsöpört a vidéken. A lány beleborzongott,mire Hayate komoly arccal megállt. Úgy nézett körbe,mintha veszélyt szimatolt volna. A távolból reccsenő hang hallatszott. Valami közeledik...
-El kell tünnünk innen!-szúrósan ránézett Atzura-Most!
Megragadta a lány karját, és magával rántotta egy közeli tölgyfához. Az öreg tölgy talán menedéket iger...de mi elöl?
Gyorsan felkapaszkodtak az ágakon, épp hogy csak felértek,mire az egész környéket belepte ez rettenetes ködfelhő. Egy recsegő, mély hörgést hallottak, majd egy borzalmas alak árnyéka rajzolódott ki a ködben.
-Maradj itt, majd én megküzdök vele!- parancsolta Hayato
-Azt hiszed, nem tudok harcolni. – A lány elhúzódott, és farkasszemet nézett Hayatoval. – Mert lány vagyok. – Azért hiszem azt, hogy nem tudsz harcolni, mert báliruha van rajtad. – felelte a fiú.
Tényleg. Atzuko egészen megfeletkezett  róla, hogy még mindig abban a kék bársonyruhában volt, amit a Reine tistzteletére tartott ünnepségen viselt.
– Ha ez vigasztal, szerintem ebben a cuccban én sem tudnék harcolni. – biztatta a fiú– Viszont világszép menyasszony lenne belőlem.
-Te...te olyan... 
-Ragyogó vagyok? - szakitotta félbe Hayate -Mesés? Ellenálhatatlan? 
-Beteg.
De ekkor a fiú már lefele mészott, szembenézve az ismeretlennel.
Elfojtott lépések hallatszottak a ködben. Kezek nyúltak ki az árnyékból, és megragadták a fiú lábát, hogy aztan elvonszolják a sötétbe.
Az egész látóhatát belepte a köd és az a rémséges csend. Atzuko nem látott és nem hallott semmit, csak izgatottan várta, hogy megtudja végre, mi történik.
Aztán egyszercsak elmúlt a köd, és újra megjelentek a latóhatáron a jól ismert fák és hegyek, mintha csak kacagnának a történteken, mit sem törődve a veszéllyel. 
Atzuko gyorsan leugrott a fárol, és legnagyobb meglepetésére pont Hayate ölébe esett, aki vérzett,és ... egyedül volt.
-Tudtam, hogy belémesel - mondta vigyorogva a fiú
-Tegyél le! Mi történt ? Te vérzel? Mégis mi a fene volt itt? -orditotta Atzu.
-Nyugi, ez nem az én vérem, még nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem. Csak egz régi ismerősöm küldött üzenetet, nem kell aggódnod.
-Dehát ez itt vér!
-Hát igen, örült, hogy újra láthat. Na jó, egy kicsit összekaptunk, de sose félts engem, elintéztem!- mondta a fiú, majd hirtelen gondolt egyet, és egészen közel lépett atzukohoz.
-Győztem, mi a jutalmam?-kerdezte egészen közel hajolva.
A lány szóhoz sem jutott dühében, amit Hayate lathatóan nagyon élvezett.
-Elég volt, itthagylak, megyek tovább egyedül!-mondta határozottan Atzu, majd dühösen elindult egy ösvényen.
De alig tett meg néhány lépést, visszafordult, és komor arccal a fiú elé állt:
-Elfelejtettem valamit!-motyogta
-Viszontlátást mondani?
-Nem! A könyvemet!
De mikor a lány utána nyúlt, Hayate gyorsabb volt, és megkaparintotta.
-Azonnal add ide!
-Vedd el, ha kell!-hajtogatta makacsul a fiú.
Atzuko elkapta a könyvet, Hayate viszont kihasználta az alkalmat és megragadta a lány kezét.
-Erre nekem nincs időm, várnak a barátaim, eressz! Hogy lehetsz ennyire gyerekes?-nyafogott Atzu
-Ha sietsz, akkor ne veszekedjünk, mert egy jó veszekedéshez sok idő kell- mondta a fiú hanyagul- Akkor én most megyek, és megkeresem Reineyrát.-mondta Hayate
-Micsoda?
-Mondtam, hogy üzenetem van a számára. És te, kedvesem, már el is vezettél hozzá. Csak követnem kell az ösvényt, amin az elöbb elindultál -biccentett egyet, amolyan köszönés képpen, és mosolyogva elindult.
Atzuko figyelte, amint a fiú távolodik tőle, és egyszerre érzett késztetést, hogy elbőgje magát, meg hogy utánaszaladjon azzal a határozott szándékkal, hogy alaposan bokán rúgja. Mivel biztos volt benne, hogy bármelyiket is választaná, az Hayatet mérhetetlen elégedettséggel töltené el, inkább nem tette egyiket sem. 
Lassan elindult ő is, közben magában duzzogott:
Az ilyen szemeket be kellene tiltani. Vagy hozni kellene egy törvényt, hogy az ilyen szép szemű fiúknak kizárólag napszemüvegben szabad megjelenniük egy táblával a nyakukban, hogy: vigyázat, bunkó!
 
*****
Reine szemszöge:
 

Tudtam, hogy meg fogok halni. Ez olyan dolog, amit az ember megérez. Persze ezt legtöbbször ráncokká gyűrt nénik szokták mondogatni, miközben kis kupacokba rendezgetik a holmijukat, felcímkézve örökösjelöltekkel. De nem tizennyolc évesen, amikor az ember legfeljebb néhány iskolai füzetet tud hátrahagyni az utókor számára.

Amikor rádöbbentem, hogy meghalok, csak valami mély szomorúságot éreztem. Mert biztos voltam benne, hogy ez a halál hamarosan bekövetkezik. A csendben szinte halottam, ahogy a szívem óraként dobban, minden másodperccel rovátkákat rajzolva hátralévő életem majdnem teleírt falára. Nem ijedtem meg. Olyan igazságnak éreztem, aminek már régóta felszínre kellett volna törnie. Titok, ami valahol a szívem mögött rejtőzött láthatatlan súlyként. És most tudatosult. Továbbra sem mozdultam meg, csak hallgattam a szívverésem. Csendes volt és mély. Aztán, már nem hallottam többé....

Nem volt testem, mintha én lettem volna a fákban, szélben és a délutáni derengésben. Ősz volt… a narancs, vörös és arany falevelek a levegőben lebegtek, mintha a részévé váltak volna, és nem mozdultak… végtelenség mutatkozott bennük, ami túltesz az idő múlásán.

Hirtelen megint...éreztem. Hallottam, ahogy a vér dübörög bennem. És hallottam...még valamit....
 
Szél, fújd el, mi szennyezett
Tűz, égesd ki a gyűlöletet
Víz, most el a gonoszt
Föld, lelkét visszahozd
Szellem, segítsd, hogy a halálból életre keljen!
 
Hirtelen kinyitottam a szemem. Atzuko térdelt elöttem, ő mormolta a varázsigét, mellettem Chris sohajtott megkönnyebbülten. Jaj de örülök, hogy jól van, és nem bántotta a vadász. Vagyis az igazgató. Vagyis a vámpir. Összezavarodtam....
-Mi folyik itt? Mi történt?-kérdeztem még szédülve
-Oh Reine!-borult a nyakamba Chris-Annyira örülök, hogy visszajöttél hozzám!
-Egyet se félj, nem megyek sehova, ha rajtam múlik.-próbáltam viccelődni.
-Csakhogy igenis elmentél....túlságosan is messzire-mondta éles, keserű hangon Atzuko, aki még mindig a földön térdelt.
-Ti hogy kerültök ide egyáltalán?-kérdeztem.- Nem úgy volt, hogy te elmász a könyvtárba? És te Chris, nem bántott a vadász? Mi az, miért néztek rám ilyen furcsán? Mondjatok már valamit!-kezdtem pánikolni, miért hallgat mindenki?- Chris, nem esett bajod? Pár perce, mikor kivittem azt az egeret, képzeld, rámtámadott a vadász, akit Snow küldött rám. Tudod, ki volt az? Az igazgató. Bizony. Azt mondta, megöl mindenkit, akit szeretek. Azt mondta, megöl téged. Már biztos keres, el kell rejtőznöd Chris, gyorsan. Most miért nem nézel a szemembe?
-Reine....-kezdte bátortalanul Chris- Az... tegnap volt.
-Tessék? Nem, dehogyis! Hiszen csak pár perce támadott meg...
-Igen. Megtámadott. A tegnap. És...nagyon súlyosan megsérültél... nem élted túl. Sajnálom, Reine de az este meghaltál... Ma reggel találtunk meg, de Atzuko egy varázslattal visszahozott az életbe-magzarazta a fiú.
-A-Atzuko? Dehát...hogyan?-bukkott ki belőlem a kérdés
-Hát tudod...-kezdte mesélni a lány- A keresztanyám engem is visszahozott az életbe, mikor az a boszorkány megölt. Fekete mágiát használt, ahogy most én is. Megjegyeztem a varászigét, és mikor a keresztanyám rajtam alkalmazta ugyanezt, akkor ennek a varászlatnak a képessége átszállt rám, igy én tudtam felhasználni. Ezt a varászlatot mindig csak egyszer lehet felhasználni, és csak akkor ha egyszer már... meghaltál...de visszahoztak ezzel a varászlattal.
-Atzu.... te megmentetted az életemet...köszönöm
Chris kisöpör egy tincset a hajambó. Mosolyog. Az arca egyik felén furcsa, fekete por volt. A másik keze kissé megégett, és láttam, hogy az inge alatt is be volt kötözve. Mi történt vele? És mit keres itt egyáltalán? Valami nagyon rossz dolog történhetett. És mi van otthon? Elég egy pillantást vetnem az arcára, máris eszembe jutnak a többiek, ay otthoni arcok, betörnek a jelenbe, követelik maguknak a figyelmet. A többiek, akik otthon vannak, egyedül, védtelenül.
-Az apukám?-ziháltam
-Életben van. És a többiek is.Sikerült időben figyelmeztetnem őket.-magyarázta Chris.
-A falumban vannak?-kérdeztem kétségbeesve
-Reine- felismerem ezt a hangot. Olyan volt, mint amikor a nevelőapám közölte velem kiskoromban, hogy fogalma sincs róla, hol lehet az igazi családom. - A faludat megtámadták Snow emberei, mindent felrobbantottak vagy felégettek. De az embereket kimenekitettük a nevelőapáddal. De a legnagyobb segitséget valójában te magad jelentetted. Anélkül, hogy tudtad volna, te megtettél meg mindenkit. A jóságoddal. Emlékszel? Megmentetted azt a kisegeret. Nem hagytad, hogy bántsam, megmentetted,, és segitettél neki. Kiderült, hogy valójában nem is egér volt, csak egy álruhás varázsló. Eddig Snow elnök szolgálatában állt, de elege lett belőle és megszökött. Úgy gondolta, az egér külső jó álca lesz, csakhogy én majdnem kinyirtam szegényt. De te jó voltál hozzá és megmentetted. Ezért hálából elmondta nekem, hogy mire készül Snow, igy még pont időben szoltam az embereknek, és el tudták hagyni a falut a támadás elött. Mindenki megmenekült.
-Jaj de megkönnyebbültem. Most haza akarok menni. A falumba...Miért nézel már megint ilyen furcsán? Chris, beszélj!
-Reine...a falud nincs többé.
 
 
*****
 
 
Néhány perc múlva magamhoz tértem annyira, hogy fel tudjak állni. Most képtelen vagyok arra gondolni, hogy mi történt. Nem, egyszerűen nem megy. Sétálnom kell egyet.
Ahogy tettem pár lépést furcsa hangra lettem figyelmes. Van itt valaki rajtunk kivül... És köhög. Méghozzá elég csúnyán. A hang aztán abbamaradt, és egy fa mögül előlépett egy magas, sötéthajú fiú. Olyan velünk egyforma korú lehetett. Határozott léptekkel elkezdett közeledni, az arcán huncut mosoly látszott. Egyenesen hozzám sietett, közben végig a szemembe nézett, és mosolygott.
Megállt elöttem, meghalojt, majd megfogta a kezemet, és óvatosan a szájához emelte. Közben még mindig a szemembe nézett, és végre megszólalt.
-Hivatalosan még nem ismerjük egymást. Hayate vagyok.